V

Thea Ghandournak elég pontos képe volt arról, hogy az élete mikor csúszott ki az irányítása alól. Egy történeten dolgozott éppen, amolyan szösszeneten. Kicsit sokáig maradt Chinatownban, hogy egy helybélivel interjút készítsen, és egyszer csak azon kapta magát, hogy egy sírból visszatért vérszopó szörnyeteggel harcol.

Ez Krisztus után 2000-ben, május 3-án, központi idő szerint 22:30-kor történt. A Gergely-naptár alapján legalábbis. Meg kell majd kérdeznie az anyjától, hogy ez mikorra esik az iszlám naptár szerint.

Az azóta eltelt tíz hónapban kiszámíthatatlan lett az élete. Valahányszor azt hitte, hogy már az őrület peremén tántorog, valami mindig jött, és lökött rajta még egyet. Az újságcikk, amelyre éppen meredt, remek példája volt ennek. Thea pislogott, és megpróbált az arcokra összpontosítani, mintha ettől minden a helyére kerülne. Az első kép egy harmincas évei közepén járó szőke nő igazolványképe volt. Ha figyelembe vesszük a jogosítványhoz készített képnél alkalmazott kémiai eljárásokat, melyeknek a célja a képen látható személy minél ellenszenvesebbé tétele, akkor is el kell ismernünk, hogy a nő a szép határán mozgott. A következő három kép rendőrségi fantomkép volt. Az egyik egy erős testfelépítésű fickó lapos árja fejjel gyakorlókabátban és jambósapkában. A következő egy nagydarab (na jó: kövér) férfi volt, hasonló szerkóban, de testesebb arcvonásokkal. Az utolsó kép egy öltönyös, sötét hajú férfit ábrázolt.

Csak az első kép alatt állt név: Lilly Belva. Ő volt az egyetlen, akit nem köröztek a Chicago belvárosában eldugott templom ellen elkövetett támadásért. Thea feltételezte, hogy a rendőrség azért nem akarta elkapni, mert már náluk volt. Bár, mivel meghalt, sok választ nem húzhattak ki belőle. A hagyományos vallatótechnikák segítségével legalábbis biztosan nem.

A középső két kép Thea két bűntársát ábrázolta, bár elég általánosak voltak ahhoz, hogy ne ismerje fel őket. Parker Mostonnal és Dean Sankowskival volt éppen, amikor rádöbbentek, hogy a dolgok sosem mentek olyan rosszul, hogy ne romolhassanak még egy kicsit.

És mindez az utolsó rajzon látható alak miatt. Ez ugyanolyan vázlatos volt, mint a másik kettő, de így is a durva vonások megkülönböztették a többitől. Sötét haj, sötét szem, sötét ruha, sötét lélek. Maxwell Carpenter, a sátán inkarnációja, maga a gonoszság, ha az ember hitt az ilyesmiben. Feltételezte, hogy éppen valahol ugyanezt a cikket nézi, és szétröhögi magát.

Thea pillantása a képekről századszor is a szövegre ugrott. Oda, ahol azt említik, hogy „megbízható források”, akik szerint egy „feltételezett gyűlöletcsoport” megtámadta Ehnaton Ortodox Templomát valamilyen feltehetően árja tiltakozás keretében. Az említett gyűlöletcsoport a felsorolt négy tagból állt. Hogy mi ellen tiltakoztak, és hogy ehhez miért kellett egy Chevy Suburbannal behajtaniuk egy addig teljesen ismeretlen közel-keleti templom kapuján, még vita tárgya volt. A média talált nevet a bűntettnek, és volt legalább egy bűnbak, tehát a tények másodlagosak voltak ahhoz képest, hogy ki kapja meg a közlés jogait.

Theának el kellett ismernie, hogy a történet jól hangzott, elég jó pótléka volt a valóságnak, ami túl szenzációs lett volna ahhoz, hogy a közönség elhiggye.

– Majdnem elfogyott a kávé – jegyezte meg Parker, ahogy Thea mögé lépett, és töltött.

Thea undorodva megrázta az újságot. Kilépett a konyhából, és leült a pult másik oldalán, mielőtt válaszolt:

– Ez nem a Holiday Inn, Parker. Ha kávé kell, csinálsz magadnak.

Robaj hallatszott a fal felől; egy másik vendége kinyitotta a zuhanyban a csapot. Mindig is úgy érezte, az, hogy valahányszor valaki zuhanyozott, olyan hanggal járt, mint egy kőomlás, nem volt túl nagy ár egy máskülönben kiváló lakásért. A zaj elnyomta Parker mormogását, miközben a kanapé felé menet felragadta az újság sportoldalát. Thea odahajolt, a könyöke a Formicán, és a bizarr szunyapartijukra gondolt. Az előző nap káosza után visszajöttek a lakásába. Megegyeztek, hogy egy ideig kerülik a feltűnést. Az ő lakása volt a legközelebb, és amikor megérkeztek, nem érezték biztonságosnak a távozást, még este sem. Csak isten tudja, mi leselkedett utánuk.

Elismerte, sosem hitte volna, hogy egyszer három férfi alszik majd nála – főleg ilyen fura férfiak. Parker Moston, középiskolai focisztár, fegyverboltos, fanatikus sportrajongó és chicagói történelmi lexikon. Nagy volt, tapintatlan, és amióta Romeo meghalt, ő volt a legjobb harcosuk. Ebbe még mindig túl fájdalmas volt belegondolni, úgyhogy a figyelmét a kétszemélyes fotelben ülő fekete fiúra fordította. Jake Washington, számítógép-mániás, örök optimista, és a csoport lelkiismerete. Még csak nem is a környékről való; csak áthaladóban járt itt, azért maradt egy kicsit, hogy segítsen a kis szedett-vedett csoportjuknak, hogy többé válhassanak fél tucat hétvégi zombivadásznál. És hova vezetett mindez, gondolta, és összerezzent. A zuhany alatt pedig a csapat jelenlegi utolsó tagja mosakodott. Dean Sankowski, férfi ápoló, túlsúlyos, joviális, és az érintésével képes gyógyítani. Nem mintha bármit tehetett volna Lillyért vagy Romeóért. A halott az halott.

Mindnyájan rendelkeztek különleges képességekkel, mint amilyen például Dean gyógyító érintése volt. Dean „áldás”-nak, Jake „él”-nek nevezte őket. Thea nem tudta, honnan jöttek a képességek, de a természetfeletti ellen voltak hivatott segíteni őket. Ha figyelembe vesszük, hogyan halt meg előző este a Van Helsing Brigád két tagja, a tehetségeiket kétes ajándéknak tekintette.

Keserűség gyűlt fel benne. A halott végül is nem volt mindig halott. A legkevésbé sem; amikor sétáló holtak ásták ki magukat a földből, és ölték meg azokat, akiket szeretett. Nem, amikor kurva zombik lőtték szét szeretteit, puszta bosszúból.

Az egyetlen pozitívum az volt, hogy Thea szobatársa, Margie Woleski, nem jött haza tegnap este, és nem látta, ahogy a lakásukat elfoglalta egy csapat félkatonai őrült. Tulajdonképpen már napok óta nem volt otthon. Thea egy kicsit aggódott emiatt, de jelen esetben ez másodlagos volt. Ami elsődleges volt az az, hogy részt vett egy összecsapásban egy lövöldöző zombi, és a célpontja között – aki ugyancsak valami természetfeletti lény volt (újabb rejtély a listán) –, miközben két ember, akit ismert, és fél tucat idegen a kereszttűzben állt.

Úgy tűnt, Jake is hasonló dolgokon gondolkodik. Ahogy megfordult a bárszéken, látta, ahogy a szobában szétszórt hálózsákokat és lepedőket nézi. Elkapta Thea tekintetét, és szégyenlősen vállat vont.

– Jó kis rumlit csináltunk itt neked. A szobatársad mit fog szólni ehhez?

– Hát, mivel az elmúlt héten kerültük egymást, nem hinném, hogy megtudná.

– Talán mégis az lenne a legjobb, ha eltűnnénk innen, nem?

– Nem mintha biztonságos lenne odakint, csak azért, mert nappal van – mondta Parker a sportrovat mögül.

– Nem hiszem, hogy ilyen súlyos a helyzet – válaszolta Jake.

– Persze, kerülnünk kéne a feltűnést, de nem hinném, hogy a rendőrségnek bármije lenne ellenünk.

Thea megrázta előtte az újságot.

– Nem aggódsz ezek miatt a fantomképek miatt?

– Lehet, hogy optimistának tartasz, de szerintem egyáltalán nem hasonlít Parkerre és Deanre. És abban is biztos vagyok, hogy semmi sem volt Lilly furgonjában, ami elvezetne hozzánk.

– Emiatt nem aggódom – mondta Parker, és félredobta az újságot. – Lilly bevetés előtt mindig kipucolta a Chevyt. Ő… nagyon alapos volt az ilyen dolgokban. – Elhallgatott, ahogy átérezte az elvesztését. – És igen – folytatta –, azok a fantomképek elég általánosak, főleg, hogy gyakorlókabátot meg jambósapkát rajzoltak ránk. Hány fickó van Chicagóban, akinek olyan a testfelépítése, mint nekünk?

Thea bólintott.

– Én is erre gondoltam. Abból, ami az újságban van, és abból, amit a tévében leadtak úgy tűnik, megegyeztek abban, hogy a templomot négyen támadták meg félautomata fegyverekkel. Nem úgy tűnik, mintha bárkinek is feltűnt volna hogy te, vagy én, vagy ööö… Romeo odamentünk volna előtte.

– Azt hiszem, a Suburban beárnyékolt minden mást – értett egyet Dean, ahogy visszajött a fürdőszobából a tegnapi ruháiban, frissen mosott haját törölgetve.

– Még mindig nem tudom, miért kellett azt az átkozott SUV-t belevezetnie a főbejáratba – mondta Parker. – Úgy értem, hogy éppen azon paráztunk, hogy volt valamilyen interferencia, erre egyszer csak, bumm! Értitek?

Bólintottak, ha lehet még tanácstalanabban.

– Így is, amit a média lead, nem feltétlenül takarja teljesen, amit a hatóságok tudnak.

Jake megvonta a vállát, számba véve a dolgot.

– Mindenesetre semmi okuk nincs arra, hogy ezt elsikálják. Persze, a legtöbb zsaru csókban van az élőholtakkal, de ennek mi köze lenne hozzá? Minden, amit megtudtunk, arra utal, hogy Maxwell Carpenter egyedül dolgozik, és bár volt valami furcsa Nicholas Sforzában, biztos vagyok benne, hogy nem ő az ellenség. Tehát valószínűleg ez az egyetlen, ami összekapcsol bennünket az üggyel, de ezt is csak mi tudjuk, igaz? Nem mintha szerepelnénk az élőholtaknál a tíz leginkább keresett személy listáján; ha rajta lennénk, akkor most nem beszélgetnénk itt.

– Amennyit tudhatnak, az az, hogy négy fajgyűlölő anarchista volt, és semmi sincs, ami elvezetné hozzánk a zsarukat. – Általános egyetértést tapasztalt, ha lelkesedést nem is. – Olyan gyorsan menjetek haza, ahogy csak tudtok, és lapuljatok meg egy kicsit!

Egyetértő morgást hallattak, majd összeszedték a használt lepedőket, Thea meg összegöngyölte a hálózsákokat, amelyeket előző este a gardróbból húzott elő. Ahogy mindenki kisurrant a hűvös reggeli levegőre, megbeszélték, hogy másnap délután találkoznak a „klubban” (egy elhagyott éjjelnappaliban a North Sedgwicken). Az elmúlt néhány hét maga volt a pokol, de a rémálomnak még nem volt vége. Ki kellett találniuk, hogyan alkalmazkodjanak a körülményekhez… aminek nem kis részét tette ki annak az embernek a megtalálása, aki ezt az egészet okozta. Maxwell Carpenteré.

* * *

A lepedőket Thea bedobta a szennyesbe, a hálózsákokat pedig visszagyömöszölte a gardróbba, majd lezuhant a kétszemélyes fotelbe, és a dohányzóasztalra meredt. Az újságok, poháralátétek és ponyvaregények között ott feküdt élete legújabb rejtélye.

Egy kis agyagurna volt, a hasa alig nagyobb egy teniszlabdánál, a nyakán nehéz tetővel. Piktogramok sora díszítette kívülről, melyeket az idő ugyan elhalványított, de továbbra is olvashatóak maradtak. Nem mintha meg tudta volna állapítani, mit ábrázoltak, azon túl, hogy tudta: egyiptomi hieroglifák. Thea származását tekintve egyiptomi volt – afrikai és arab vér keveredése – de ettől még nem értette meg automatikusan az ősei írását. Ő már minden porcikájában amerikai volt – az anyja szerint túlságosan is. Bár egyiptomi hieroglifák inspirálta tetoválásai voltak, inkább azért választotta őket, mert jól néztek ki, és nem azért, mert tudta, mit jelentenek.

Igaz, nem tudta, mit ábrázolnak az edényen a képek, azzal kapcsolatban volt sejtése, hogy mi lehet az. Egy kopt urna volt, olyan edény, amibe mumifikáláskor a lágy részeket teszik. Nem volt benne biztos, milyen testrész lehetett az edényben (bár a piktogramok biztosan útbaigazítást nyújtottak az ügyben). Azt sem tudta, volt-e egyáltalán valami az urnában, mert nem sikerülhet leszedni a fedőt. Akármi volt is benne, irtózatos energia sugárzott belőle, vagy magából az edényből. Próbálta kisilabizálni előző este, de nem sok sikert aratott. A támadás összevisszaságában és Romeo meg Lilly halála miatt – a fél tucat állig felfegyverzett egyiptomi fickóról nem is beszélve – nem sokat gondolt az edényre azóta, hogy elragadta a szarkofágból, ahol tárolták.

Előrehajolt, hogy újabb pillantást vessen rá, amikor zajt hallott az ajtó felől. Felpattant, adrenalintól felpörgetve, amikor az ajtó kivágódott, és Margie lépett be rajta. Thea örült Margie-nak, de kicsit aggasztotta, milyen nyúzottan néz ki. Sápadt volt, és fáradt, a szemhéja a lecsukódás határán, a vállai összeestek, mintha a karjai túl nehezek lettek volna. Jellegzetesen friss, már-már pirospozsgás arca most hamuszürke volt, mandulaszín szeme piszkosbarnának tűnt. Nehezen lélegzett, mintha az, hogy feljött a lépcsőn, hegyi túra lett volna. Becsoszogott, és nekidőlt az ajtónak, ami becsukódott mögötte.

– Hű, Margie, jól vagy?

Margie bólintott, és grimaszolt, mintha ez az egyszerű mozdulat is fájt volna.

– Meg vagyok fázva. Tegnap volt a legrosszabb.

– Hol voltál az elmúlt néhány napban? Már aggódni kezdtem.

Odalépett, hogy lesegítse a kabátját. Margie elfordult, majdnem kirántotta magát Thea fogásából.

– A laborban voltam, hogy kivárjam a vihart. – Kirázta magát a nehéz kabátjából, és az ajtó melletti ritkán használt szögre akasztotta, majd a szobája felé indult.

Thea megrökönyödött a barátnője viselkedésén; még amikor beteg volt, akkor sem viselkedett soha antiszociálisan.

– Margie? – Valami választ motyogott, majd a hálószoba ajtaja bezáródott. Mi a fene folyik itt? Thea egy ideig rágódott, majd odalépett Margie ajtajához. Résnyire nyitotta, és bekukucskált.

– Margie? – Csak azt akartam…

– Mondtam, hogy hagyj békén!

Nem lehetett nem észrevenni Margie hangjában a haragot és a fájdalmat. Thea bezárta az ajtót, és visszavonult a nappaliba. Ennek nem volt semmi értelme. Margie szerette, ha ápolják, amikor beteg volt. Thea semmire nem tudott gondolni, ami ilyenné tette volna…

Thea pillantása a Chicago Tribune-re esett, ami a konyhai pulton ki volt terítve, és nagyot dobbant a szíve. Vajon Margie tudott róla? Honnan tudhatta? Thea sosem mondta el neki, mit csinált az elmúlt évben, hogy az éjszaka teremtményeire vadászott. Margie sejthette, hogy valami történik, és találkozott Jake-kel meg Romeóval is. Margie úgy tudta, hogy Thea egy cikken dolgozott a srácokkal. Bár Thea megígérte, hogy majd mindent elmagyaráz, erre eddig nem nyílt alkalma.

De mi más oka lehetett arra, hogy így viselkedjen? Thea felvonta a szemöldökét. Akár ez a vadászosdi volt, akár nem, ideje volt elmondani a legjobb barátjának. Megérdemelte, hogy megtudja az igazat, és Thea eleget kerülgette már a témát. Elég volt! Készít Margie-nak valami harapnivalót és teát, leülteti, kapcsolatba kerül vele, és felforgatja a világról alkotott nézeteit.

Úgy tűnt, Margie gyorsabb volt.

* * *

– Egy gyűlöletcsoporthoz képest elég sok kisebbségi tagotok van – mondta Margie.

Thea meglepetten felkiáltott, és a gázra ejtette a teafőzőt. A forró víz a falon lógó fűszerekre fröccsent. Thea gondolatai a barátság és a szeretet körül forogtak, ezért Margie vehemens támadása készületlenül érte.

– Micsoda? – nem tudta, mit mondhatna. Barátnője viselkedése teljesen szokatlan volt. Betegnek tűnt, de a tekintetében olyan tűz égett, és az arcán olyan kifejezés ült, ami megijesztette Theát. Rádöbbent, hogy amikor hazajött, Margie már dühös volt, csak ő nézte betegnek.

– Ne süketelj, Thea! – folytatta Margie, és egyik kezével a hűtőre támaszkodott. – Nem tudom, mit csináltok a „barátaiddal”, de egyetlen esélyt kapsz a magyarázatra, mielőtt a zsarukat hívom.

– Ez nem az, aminek hiszed, Margie. Mi…

– Nem az? Akkor magyarázd el, Thea. Mindig is jól bántál a szavakkal. Akkor miért is nem magyarázza el a nyomozóriporter, hogy a férfi, akivel lefeküdt a lakásunkban, miért hal meg egy hét múlva?! Láttam a tévében, Thea. Ott volt ez a kurva kép a hullaházból a Fox Newson! Akkor ezt magyarázd meg nekem, Thea!

– Margie-t nem lehetett leállítani, a hangja átment visításba, ahogy a szavakat köpte. A vad, már-már veszett kinézete sokkal jobban megijesztette Theát, mint a gondolat, hogy hívja a rendőröket.

– Istenem, Margie! Romeo arca benne volt a tévében? Bassza meg! Nem volt kábelük, úgyhogy csak a helyi tévé közvetítését látta a támadás összefoglalásáról. A hírekben az volt, hogy a templomban lévő kisebbségieket támadták meg – arab, afroamerikai és egy ázsiai; a feltételezés az volt, hogy Ehnaton temploma valamilyen multikulturális központ. Egy vállalkozó kedvű riporter biztosan megvesztegetett egy halottasházi gondnokot, hogy készíthessen néhány exkluzív felvételt. Amíg nem mutatták a sebeket, a Fox megúszhatta, ha megmutatta is az emberek arcát. Nem csoda, hogy Margie ki volt akadva. – Nem hiheted, hogy valamiféle terrorista vagyok! Sosem láttalak még ennyire kiakadva. Mindjárt összeesel! Gubózz be a kanapén; hozok teát, és beszélünk. Csak nyugodj meg, rendben?

Margie majdnem elájult, az arca fehér volt, mint a fagy az ablakon. A tekintete körbe-körbejárt a szobán, miközben ivott, majd a feje lecsuklott, mint egy ügyetlenül mozgatott marionettfiguráé.

– Igen, nyugodt vagyok. Akkor halljuk! Halljuk a nagy sztorit! – a nappaliba csoszogott, és a kanapéra ült. Thea nem gondolta, hogy tudatosan, de Margie felvett egy párnát, átölelte, és előre-hátra hintázott vele.

Thea óvakodott a hirtelen mozdulatoktól, ahogy kiöntötte a teát Margie-nak, majd magának a kávé maradékát. Margie úgy nézte, mint egy gazella, aki a közeledő oroszlánra figyel, mintha arra számított volna, hogy Thea bármikor rátámadhatna. Thea visszaejtette a tálcára a mézet, amikor eszébe jutott, hogy a tegnapi rajtaütés után a hálószobájába tették a fegyvereket. Ezt inkább nem is említem Margie-nak. Úgy tűnik, így is eléggé kivan, nem kellene a lakásban tárolt töltött félautomata fegyverekkel tovább súlyosbítani a helyzetet.

Mivel aggódott a legjobb barátja viselkedése miatt, a gondolatait azzal kötötte le, hogy egy összefüggő történetet kerekítsen. Margie volt a kiegyensúlyozottabb kettejük közül; azt, hogy őt látta kiborulva, nehéz volt megemésztenie.

Margie volt a legjobb barátja, egészen azóta, hogy a gimiben találkoztak. A legrejtettebb titkaikat is megosztották egymással az elmúlt tíz évben. Ez volt az első titok, amit nem mondott el neki, és nem is volt ez akármilyen titok. Tudta, hogy csak idő kérdése, és előbb-utóbb elő kell vele rukkolnia. Margie okos volt; már tudta, hogy valami van, hiába foglalta el nagyon a diplomamunkája. Nehéz lett volna nem észrevenni az elmúlt hónapokban a Thea viselkedésében beálló változásokat. De annyira nem volt szembeszökő, hogy ne lehessen elsiklani mellette. A tegnapi viszont elég nyilvánvaló volt.

De az igazság olyan hihetetlen volt; hogyan hihetne neki Margie? Már így is belebetegedett a legjobb barátja utáni aggódásba, és a tények nem teszik alaptalanná a gyanúját. Thea el tudta képzelni a gondolatmenetét: Nem elég, hogy a legjobb barátom beállt valamilyen őrült kultuszba, de még az agyát is kimosták, és most összevissza rohangál, és embereket öl arra hivatkozva, hogy „szörnyek”! A következő lépés Margie telefonja a chicagói elitnek, vagy az illinois-i pszichiátriai intézetnek. És ez lenne Thea vége. Nem aggódott a törvény miatt; a bűncselekményeket, amelyeket elkövetett, az emberiség védelmében tette. A lelkiismerete elégedett volt ezzel. Gyakorlatban azonban a zsaruk az élőholtak szolgái voltak, akár tudták, akár nem. Feltételezte azt is, hogy az ellenség legalább megfigyelte a kórházakat és elmegyógyintézeteket, a sötétség erőiről prédikáló emberek után kutatva. Thea eltűnne, véletlen baleset érné, vagy öngyilkosságot követne el fogságban.

De mi más választása maradt? Margie a végletekig feszült volt, és Theának elege lett belőle, hogy folyton rejtegesse az igazságot előle. A legjobb barátjára bízza magát. Ha nem is hinne neki, legalább meghallgatná. Nyitott volt. Ez segíthet, de feltételezte, hogy Margie megvizsgálná a bizonyítékokat, mielőtt döntene. Elképzelhető volt, hogy meg tudja győzni az igazságról. A másik lehetőség az volt, hogy csomagol, és ez a barátságuk végét jelentette volna, amibe Thea most nem bírt volna belegondolni.

Furcsa gondolat öltött benne formát. Mi lenne, ha Margie nemcsak hinne neki, de be akarna állni közéjük ő is? Carl Navatt szelleme jelent meg az emlékében. A Gondviselés Lilly Belvát kiválasztotta, de a férjét nem. A pár azonban mindenen megosztozott, és Carl beszállt Lilly oldalán a vadászatba. És szörnyű véget ért egy zombi karmai között. Lilly is elesett, de neki legalább a rendelkezésére álltak a különleges képességek, ami a vadászok sajátja volt; legalább volt esélye. Carlnak nem volt meg ez az előnye, akármilyen kevés előny is volt, és Margie-nak sem lenne meg.

Még ha nem is áll be közéjük Margie, már az, hogy tudott róla, veszélybe sodorhatta az életét. Sőt, már az is, hogy egyáltalán körülötte mozgott. Thea újra arra gondolt, a legjobb talán az lenne, ha itt hagyna csapot-papot, elhagyná a várost, és megkímélné a legjobb barátját és az anyját. De nem volt elég erős ahhoz, hogy egyedül megtegye. A csoport többi tagja segítette a vadászatban, de Margie volt az, aki segített megőriznie az ép elméjét.

De elmondhat-e Margie-nak mindent? Ebben a felizgatott állapotában törvényszerű volt, hogy minden nyugtalanító hírt a lehető legrosszabbul fogad. Margie megérdemelte, hogy eleget tudjon ahhoz, hogy megvédhesse magát, de jobb, ha ennél nem tud többet.

A fenébe is, csak körbe-körbe járok! Mivel sokkal több ötlete nem volt, hogy mit mondjon, mint pár perccel korábban, Thea visszament a nappaliba. Odahozta Margie teáját, és leült a kétszemélyes fotel szélére. Az első kitörése óta Margie idegesen hintázott előre-hátra. A tea látszólag tovább nyugtatta, és úgy tűnt, megfelel neki, ha Thea akkor kezdi el, amikor akarja. Istennek hála az apró örömökért, gondolta Thea. Nem volt benne biztos, hogy kibírna egy hosszú kiabálást. Még egy pillantás Margie-ra, a remegő kezére, a szapora pislogására; az influenza legalább annyira hathat rá, mint a hírek. Thea elgondolkodott, nem lenne-e jó ötlet rábeszélni Margie-t arra, hogy vegyen be valami megfázás elleni gyógyszert, feküdjön le, és beszélgessenek akkor, amikor már erősebb.

Nem; az enyhe remegés ellenére Margie állkapcsa eltökélten meredt előre, és szemében valódi aggódás volt. Thea nem húzhatta tovább. De azt sem tudta, hogyan kezdhetné, és egy ideig csöndben ültek ott. Margie a csészéjére meredt, Thea hol rá nézett, hol ki az ablakon. Az előző esti hóvihart egy újabb követte, amely a frissen letakarított utakat vékony hóréteggel fedte be.

A csend azzal fenyegetett, hogy örökké elnyúlik. Hallgatták az épület mellett süvöltő szelet, az ablakra fújt hó halk zaját, és a lakást melegítő fűtőberendezés távoli zümmögését. Thea végül összeszedte a bátorságát, és elkezdte. Elmesélte, hogy a szellemek nem csak a mesékben léteztek, és a vámpírok nem csak a horror történetnek álcázott erotikus irodalom teremtményei voltak.

Hogy a gonosz létezett.